Az európai sörtörténet folyamatosan fejlődött át az ókorból a középkorba: még az első században Tacitus a már letelepedett, gabonatermesztő germánoktól ír. Germán katonai csapatok sörfőző alkalmatosságát hozták felszínre az ásatások Nagy Konstantin császár idejéből, a negyedik századból. A korai középkorban Északnyugat-Európa, Flandria (a mai Belgiumban) nevezetes a sörfőzésről. Britanniában pedig a katolikus egyház már az 5. században elítélte a mértéktelen sörfogyasztást.

Azonban az ókori és kora középkori söröket inkább árpalének kellene nevezni, mintsem sörnek, mert hiányzott belőlük a komló.

A sörfőzés hagyománya nagyban kapcsolódik a kolostorokhoz. A parasztok az egyházi adót gyakran sörben fizették meg, illetve a szerzetesek saját maguk is főzték a sört, hogy megkönnyítsék a böjtölést, mivel az ivás nem tilos a böjt alatt sem. A szerzetesek sokat javítottak a sörfőzés technikáján, úgy tartják, hogy ők terjesztették el Nyugat-Európában a komlót a sör ízesítéséhez.

Angliában a tömeges sörfőzés VIII. Henrik (1509-1547) uralkodásától virágzott fel, s ekkortól terjedtek el a felső erjesztésű (ale) fajták. Bajorországban már 1516-ban sörtisztasági törvényt hoztak, ami szabályozta, hogy sör kizárólag maláta, komló, élesztő és víz hozzáadásával készülhet, adalékanyagok nélkül.

A középkor végi serfőző céhek az ipari forradalom során átadták a helyüket sörfőzdéknek, amik idővel sörgyárakká nőttek. Ezekből pedig az utóbbi évtizedekben a felvásárlások és egyesülések nyomán nagy söripari konszernek jöttek létre.